„Én vagyok az Út” – mondja Jézus.
Kevesen vannak, akik ezt az utat megtalálják, nagyon kevesen. Ezen nem kell sírni, tűnődni sem érdemes rajta, Isten tanácsvégzésében gyökerezik ennek az oka, itt csak egyet lehet tenni: hálát adni ezerszer, százezerszer Istennek, hogy nekünk megmutatta ezt az utat, erre minket ráállított, s minden tehetetlenségünk mellett is segít, hogy egy-két lépéssel előbbre menjünk rajta.
Nem érdek, életnél és halálnál is nagyobb, hogy ezen az úton megmaradjunk, és előbbre menjünk.
Jaj lenne minekünk, ha a magunk erejéből kellene ezzel a feladattal megbirkózni. De segít a „fogódzás” törvénye:
bele kell fogódznunk Krisztusba, és bele kell fogódzni egymásba.
Krisztusba azért, mert hiába megy előttünk, ha nem visz magával,
vinni pedig csak úgy tud, ha köntösének bár egy foszlányát is érinti a hitünk keze. Mikor nem érintjük, már elmaradtunk.
mindig egyforma erővel Krisztusba fogódzni, tehát tartanunk kell egymást.
Egyszer te engem, másszor én téged.
A gyülekezet minden egyes tagot s minden egyes tag az egész gyülekezetet. Fogódzunk össze, nehéz útszakasz vár erre a nemzedékre.
Meredek úton, halálos veszélyek között, élet és halál hegygerincén kell áthaladnunk. Hányan elhullnak, kidőlnek, visszatérnek, ellenünk lázadnak. De az összefogózó hívek haladnak tovább, egyre feljebb.
Egy-egy pihenőnél megállnak, kifújják a fáradságot, s éneklik a megérkezés és a tető dalát:
Jézus, menj elől,
Fővezéremül
És én nyomdokodba lépve,
Arra tartok, merre mégy Te.
Ó, fogd kezem
Míg megérkezem.
Utam nem nehéz,
Hogyha tart a kéz,
És ha lábam néha vérzik,
Megsimítod s már nem érzik.
Tárd ki szent kapud:
Véget ér itt az út!
/Zinzendorf/Ravasz László 1939.